Ahhoz, hogy ez a szakrális érzék újra a régi lehessen, olyan, mint elődeinknél, fel kell fedeznünk a templom valóságát, úgy ahogy a liturgiában a Lateráni bazilika felszentelésénél imádkozzuk a Teremtés könyvének szavait (28,17) „Milyen félelmetes hely ez! Ez valóban az Isten háza, ez tényleg a kapuja a mennyeknek!” Ebben a gondolatmenetben a félelmetes szó nem szó szerint értelmezendő, hanem éppen ellenkezőleg: ez az a hely, ami tiszteletet ébresztő, csöndre, és hódolatra intő. El kell különítenünk azt ami a falakon kívül van, attól, ami a falakon belül található. Mindaz, ami kint van, profán, és mindaz, ami bent található az szakrális, azaz szent a szó legszorosabb értelmében, hiszen az eucharisztiában maga az Isten van köztünk, az az Isten, aki azt mondta, hogy „Az én házam az imádság háza.” Minden feleslegesen kimondott szó sérti e hely szentségét, még akkor is, ha egyedül vagyunk a templomban. A szó, amelynek el kell hangoznia, és életünkben élővé kell válnia a liturgia és a kultusz szava, azaz a Biblia Istenének a jelenben hozzánk intézett üzenete. Ennek megértéséhez elengedhetetlenül hozzá tartozik a csend, a pillanat csendje, amelyben Mária betlehemi csendjét követve rátalálunk az Istenre.

Az Úr így szól ma hozzánk:
„Álljatok meg és lássátok, hogy én vagyok az Isten!”
Évek óta szomorúan szemlélem a karácsony ünnepét, amely még a hívő emberben is teljesen elvesztette isteni jellegét, mert a világban a legnagyobb lárma veszi körül és a profán élet legmozgalmasabb eseményévé vált. A kérdés az, hogy hogyan állítsuk vissza karácsony titokzatos jellegét, hogyan éljük meg a názáreti Szűz csöndjét? A válasz újra csak az: Isten szava által.

Ezen a mai estén szeretnélek meghívni benneteket egy új útra, egy új évbe, amit nevezzünk úgy, hogy az „Öröm éve”. Egy olyan évbe, ahol az örömünk forrása maga az Isten lesz, az az Isten, aki a jelenben is tevékeny Isten.

Ahhoz, hogy az Úr jelenlétét át tudjuk élni a hétköznapokban, meg kell élnünk a liturgia valóságát, ami minden évben elénk állítja az üdvtörténet nagy eseményeit, Isten örök tervét az emberrel kapcsolatban. Ilyen módon a már megtörtént esemény felidézésével a szentmisében az idő feletti valóságban mi is részesei leszünk Isten nagy tetteinek, és átélhetjük azokat a jelen életünkben. Erre hív meg bennünket az Egyház minden egyes szentmisében, amikor a Biblia szavait felolvasva és magyarázva elvezet bennünket az élő Istenhez, miközben az Élet Kenyerét adja nekünk eledelül.

Amikor Máriával imádkozzuk a Magnificatot, könnyen eljuthatunk arra a felismerésre, hogy Isten valóban nagy dolgokat tett velünk. Az elmúlt húsz évszázadban útjára indult az Egyház és örömmel hirdeti, hogy az Úr velünk van. Ezzel az állandó kijelentéssel tesz eleget missziós küldetésének amelyet Jézustól kapott, hogy menjen az egész világra. A piciny jeruzsálemi közösség mára Krisztus Egyházának fájává terebélyesedett. Látva látjuk tehát, hogy az Isten művei felett érzett öröm, hogyan válhat jelenvalóvá és élő tapasztalattá a mi életünkben, de talán még ennél is fontosabb az a felismerés, hogy az Isten ma is tevékenykedik. Fontos lenne újra tudatosítani magunkban, hogy a Szentírás azt az örömöt énekli meg, amit Isten tenni készül. Ezt az örömet szemlélhetjük Mária és Erzsébet találkozásakor, és ennek az örömnek lehetünk részesei a templomba érkezéskor, amikor felujjong a szívünk, mert megtapasztalja Jézus jelenlétét. Minden, az Ó- és Újszövetség is egy irányba mutat, a nagy cselekvés irányába, abba az irányba, ahol Isten újjá alkot mindent.

Nekünk, ma élő embereknek, akik szorongató aggodalmak és félelmek között járunk, de újra meg akarjuk találni a bátorság és az öröm útját, akkor jól ki kell nyitnunk a szemünket arra, amit Isten cselekszik a hétköznapjainkban. A Szentlélek ugyanis a lelkünkben a szentség gyönyörű történetét írja, persze, ha hagyjuk. A felismerésünknek a Bibliából kell kiindulnia, abból az igazságból, hogy: A rossz megsemmisíti magát, a jó azonban örökre megmarad.

Joggal kérdezhetitek, milyen öröm az, amelyre szeretnélek meghívni benneteket?

Sokáig azt hittem Beethoven IX. szimfóniájának Örömódáját hallgatva, hogy az az igazi emberi öröm, ami ott van megfogalmazva és így szól: 
„Öleljétek magatokhoz, ó, milliók az egész világnak e csókját. Gyúlj ki égi szikra lángja, szent öröm, te drága, szép! Bűvkörödbe, ég leánya, ittas szívünk vágya lép. Újra fonjuk szent kötésed, mit szokásunk szét szabott, egy-testvér lesz minden ember, hol te szárnyad nyugtatod. Milliók ti, kart a karba! Gyúljon csók az ajkakon!

Mára már rájöttem, hogy az igazi emberi öröm Mária énekében a Magnificatban van megénekelve, mert amíg az első csupán egy vágy kifejeződése, addig az utóbbi egy a valóság megtapasztalásából fakadó öröm. Nyugodtan állíthatjuk a Magnificat fényében, hogy a Biblia öröme válogatás nélkül mindenkié, de különösen azoké, akiknek nincs részük sok földi örömben. Ahhoz, hogy valójában megértsük az öröm lényegét, el kell jutnunk oda, hogy mi a különbség az ember által és az Isten szava által megénekelt öröm között, ez pedig nem más, mint a megálmodott és a megvalósult közötti szakadék.

A mi örömünk olyan öröm, amely túl azon, hogy valódi, egyben teljes és végérvényes. Addig növekszik, amíg végül bele torkollik az örök boldogságba, mert tárgyát tekintve nem más, mint az örök, és változatlan, azaz mindig ugyanaz, maga az Isten.
Míg minden emberi ünnepünket egy bizonyos bánat leng körül, mert félünk, hogy elmúlik a pillanat varázsa, addig minden keresztény örömünket a béke és nyugalom kíséri, az a megtapasztalás, hogy Isten jóságos és szerető Atya, aki soha nem hagy magunkra. A keresztény öröm különös sajátossága, hogy soha nem hagy magunkra, még a szenvedés idején sem. Az öröm ugyanis sokkal mélyebben van jelen az emberben, mint a gyötrődés. Sokszor megtapasztaltam már ezt a valóságot haldokló emberek ágyánál, akik örömmel tekintettek minden fájdalmuk ellenére a jövő felé.

Testvéreim! 
Valljuk meg, mindnyájan keressük az örömöt. A világ is keresi. Mindnyájan boldogok akarunk lenni és ez az ami össze köti a jókat és a rosszakat. Aki jó, azért jó, hogy boldog legyen; aki rossz, nem lenne rossz, ha nem attól várná, hogy boldoggá tegye. Ezért nekünk a valódi örömről kell tanúságot tenni a világ előtt, mert amikor a másik ember nálunk kopogtat, még ha erőszakkal, vagy haraggal is teszi, valójában az örömöt keresi. Megkérdezhetjük: Miért van ez így? Azért, mert a körülöttünk levő világ szomorú.

Hányszor vártuk már a boldog karácsonyt, és lett részünk a csalódottság és üresség! Miért? Mert ott kerestük az örömöt, ahol nincs. Mennyire igaz a karácsony előtti rohanásról, hogy ott járkál az utcán a szomorúság, kiül az emberi arcokon. Befészkeli magát a lakásokba és a gyermekeinket megfertőzi, azokat, akik örömre és szeretetre vágynak, mert ezek helyett fogyasztható termékeket és egyre rettenetesebb játékokat kapnak, amivel tönkre tesszük őket.
Ebben a szomorú valóságban Izajás próféta mutat irányt:
„Azt mondják testvéreitek, akik gyűlölnek titeket, és kitaszítanak benneteket: Mutassa meg dicsőségét az Úr, hadd lássuk örömötöket!”

Az öröm az egyetlen üzenet, amit a nem hívők is képesek befogadni, és amely komolyan elgondolkoztathatja őket. Gyönyörű a kép, ahogy a menyasszony örömtől sugárzó arccal rátekint a vőlegényére. Ez kifejezi, hogy vőlegénye betölti életét és boldoggá teszi őt. Nekünk, hívőknek is ezzel a tanúságtétellel kell rátekintenünk isteni jegyesünkre, Jézusra.

Pál apostol arra buzdít minket: „Örüljetek az Úrban mindig! Újra mondom: Örüljetek!” És el is magyarázza, hogy miként lehet erről az örömről tanúságot tenni: „Szelídségeteket ismerje meg mindenki!” – olvassuk a Filippi levélben. Itt a szelídség szó a jóindulatnak, a hinni tudás képességének és a nagyfokú érzékenységnek az ötvözete. Mi tehát akkor teszünk igazán tanúságot az örömünkről, és akkor van meg bennünk a keresztény öröm, ha életünket ezen értékek alapján rendezzük be. Ehhez szükséges, hogy elkerüljünk minden bántó és céltalan ellenérzést a világgal és egymással szemben. Képessé kell válnunk bizalmat sugározni, mint ahogy Isten is bizalommal van irántunk, segítő jobbot nyújtva felénk, amikor irgalmat gyakorol velünk. Örök érvényű igazság, hogy aki boldog, az általában véve nem keserű, mert az szeret és szeretve érzi magát.

Az is nagy igazság, hogy nem csak kifelé, hanem a saját közösségünkben is nagy szükség van az öröm tanúságtételére. Szent Pál mondta: „Nem uralkodni akarunk hiteteken, hanem örömötök munkatársai vagyunk” (2Kor 1,24) Ez a mi felelősségünk, a pásztorok felelőssége, akik nem a pillanatnyi vágyak kielégítését keressük, hanem prófétai módon Isten igéje által abba az örömbe akarjuk elvezetni a ránk bízottakat, amely öröm soha nem fog csalódást okozni, és amely öröm Istenben gyökerezik. – erről beszél Pál apostol is a Korintusi híveknek, akikkel kapcsolatban, mint tudjuk nem volt felhőtlen a kapcsolata, hiszen a közösség egyes tagjai nem Istent keresve gáncsoskodtak Pállal szemben, mindenféle rágalmakkal és hazugságokkal.

Ma, Nehemiás próféta így kiált hozzánk, mogyoródiakhoz:
„Ne szomorkodjatok tehát és ne sírjatok (…) mert az úrban való öröm a ti erősségetek! (Neh 80,9-10)
Erőt kell merítenünk a prófétai szavakból: „Mondjátok a csüggedt szívűeknek: bátorság!” És erőt kell merítenünk Krisztus szavaiból is: „Miért féltek kicsiny hitűek?” (Mt 8,26) „Én legyőztem a világot!” (Jn 16,33) Éppen ezért bátran nézhetünk szembe a gonosszal és mondhatjuk: „Nem tudsz annyira ártani nekem, hogy könnyedén el ne viselném azt.” Mert „mindenre képes vagyok abban, aki erőt ad nekem”.

Amikor minden oldalról fenyegetés, aggodalmaskodás, szomorúság vesz körül bennünket, és megrémiszt az előttünk álló feladataink nagysága, amikor már úgy érezzük, hogy elfogyott minden erőnk, vegyünk erőt magunkon és mondjuk: „Van Isten és ez elég!” Igen, örömünk és bátorságunk első számú oka, hogy van Isten, és ez elég!

Ezekkel a gondolatokkal egyben hálát adok az elmúlt esztendőért, és ünnepélyesen megnyitom egyházközségünkben az „Öröm évét” melynek küldetése, hogy felfedezzük újra a boldogság igazi forrását, Istent. Ez azonban nem történhet meg nélkületek! Ezért azt kérem tőletek, hogy szervezzétek meg egymás között, hogy hétről hétre legyen mindig valaki más, fiatal, idős, középkorú, aki a vasárnapi misében az előző hét, vagy életének ajándékaiért hálát adva tanúságot tesz a saját szavaival a szentáldozás után, mintegy kifejezve keresztény örömét, ezzel is Istenre, a boldogság igazi forrására irányítva mindnyájunk tekintetét.

Az „Öröm évében” Bízzuk Újra Életünket Krisztusra!