Corpus Domini Gondolatok Krisztus szent Testének és vérének ünnepére

Egy érdekes jelenséget figyelhetünk meg magunk körül. Szinte mindig arról hallunk, hogy életünket a keresztény kultúra jellemzi, keresztény kultúrkörben élünk, és ez mennyire fontos számunkra, Európa számára. Azonban nagy baj van ezzel a gondolkodásmóddal, mert ha csak arról beszélünk, hogy keresztény kultúránk van, elveszítjük belőle a legfontosabbat, magát az Istent és csupán az ember teljesítményének, a népszokásoknak, az ünnepek előtti vásárlásoknak és pazarlásnak a csodálata marad meg benne. Ugyanis nem a kultúra a kereszténység hordozója, hanem pont fordítva, a kereszténység, azaz Krisztus, mint teremtő Isten a kultúra hordozója. Ha így élnénk, akkor életünkben jelen lenne a hit misztériuma, és az szőné át a mindennapjainkat, akkor nem templomi programokat szerveznénk, ahol cél, hogy mi jól érezzük magunkat, hanem találkoznánk a liturgiában azzal az Istennel, aki az embert a boldogságra, örömre, békére, szeretetre teremtette azért, hogy megossza vele saját isteni dicsőségét és így nem elveszne az ember alkotta szépség a kultúrában, hanem megszentelődne.

Vissza kell tehát térnünk a helyes életszemlélethez, és Istent kell életünk középpontjába helyezve megépíteni egy új emberi társadalmat, ahol nem a kulturális szokások, hanem a Jézus Krisztusba vetett őszinte hit és bizalom irányítja mindennapjainkat.



Új evangelizációra van szükség. Olyan evangelizációra, amely visszaadja a világnak az Istent, amely elsősorban nem a beszéden, és a cselekvésen alapul, hanem magán a ma ünnepelt Eucharisztián, azaz az Oltáriszentségen. Nekünk ma a XXI. században az a küldetésünk és hivatásunk, hogy tiszta lélekkel magunkhoz véve Krisztust a szentségi színekben kivigyük őt a világba. Akkor lesznek hitelesek a szavaink, a cselekedeteink, ha Isten ott lesz a szívünkben, és Ő cselekszik és szól rajtunk keresztül a másik emberhez.

Ha a bűnbánatban megtisztult lélekkel vesszük magunkhoz az Urat, akkor Ő jelen van bennünk, átformálja az életünket és ez a legerősebb igehirdetés a világban. Jézus parancsba adta, hogy - Menjetek, tegyetek tanítványommá minden népet! – de ezt nélküle nem tudjuk megtenni a jel, amelynek át kell járnia a világot szintén Jézus tanításából értelmezhető és így szól, arról ismerjenek meg benneteket az emberek, hogy szeretitek egymást. Ez az Eucharisztia, a szeretet szentsége. Amikor Isten van életünk középpontjában és Krisztus a szívünkben, akkor tudunk jók, igazak, béketeremtők, becsületesek, erkölcsösek, mértéktartóak, önzetlenek lenni egy olyan világban, ami a szenzációra, a botrányra, a közömbösségre, a kényelemre és az élvezetek hajszolására rendezkedett be. Ha Jézussal a szívünkbe lépünk a világba, akkor nem a mi emberi erőfeszítésünk az igehirdetés ereje, hanem maga Jézus bennünk az igehirdető.

Az alvilág csapdái folyamatosan nyitva állnak előttünk, és olyan kellemességeket, ambíciókat ébresztenek, amiről hajlamosak vagyunk elhinni, hogy nemesek, de mivel az ördög kínálta lehetőségek egyszerre igaztalanok, vagy féligazságra épülő önző szempontok, könnyen sodornak a könyörtelenség, a békétlenség, a gyűlölködés, a rágalmazás, a pletyka, a paráznaság, az abortusz a kevélység, a fösvénység, a torkosság, a restség, a bujaság, a közömbösség bűnébe és fertőzik meg lepra szerűen az emberi lelkületet.

Vissza kell hoznunk, be kell engednünk az életünkbe és a szívünkbe, a családjainkba és a közösségeinkbe Krisztust. Nem a keresztény kulturális szokásoknak kell irányítaniuk az életünket, hanem a hitnek, a szent reménynek és a szeretetnek. Ha ezt megtesszük, akkor nem kell szembesülnünk a családok felbomlásával, a gyermekeink elkallódásával, az idősek elhanyagolásával. Ezt a folyamatot azonban nem korlátozhatjuk heti egy alkalommal ötven percre, mondván, hogy ez a törvény, mert ha csupán a törvény szerint élünk, miben különbözünk a farizeusoktól, akik azt hitték, hogy látványos vallásgyakorlatuk üdvözítheti őket? Nemde Jézus nem az ilyen emberi szemlélet és magatartás ellen emeli fel a szavát?

Az Istennel való barátságunk kiépítésére időt kell szánni és a legszentebb találkozásra és egyesülésre szentmisére kell jönni, hogy valóban a szívünkben ki tudjuk Őt vinni a világba. Nekünk ma elsősorban tanúkra van szükségünk ahhoz, hogy ebből a nagyon nehéz társadalmilag szétesett embertömegünkből Isten népe lehessen, akik nem egymás ellen, hanem egymás szolgálatára mint Krisztusban testvérek szentelik életüket. Csak az Oltáriszentséggel a szívünkben értjük meg a hit misztériumait, és csak az Eucharisztia adhat választ égető kérdéseinkre és megoldást hatalmas problémáinkra. Ez az a szentség, amely által megérthetjük Isten irántunk való mérhetetlen jóságát és szeretetét. E nélkül nem tudjuk értelmezni emberi mivoltunkat és emberi létünk valóságának értékét, azt, hogy a megtestesült Isten Fia meghallt értünk a kereszten, hogy nekünk utat készítsen a mennybe.

Mindnyájatokat őszinte szívvel és lelkipásztori aggodalommal buzdítalak a szentgyónásra és a minél gyakoribb, akár mindennapi szentmiséken való részvételre, benne természetesen szentáldozással. Higgyétek el sokkal boldogabb, örömtelibb és békésebb lesz tőle az életetek.

Miklós atya




Vissza