Legföljebb kikövetelem, kierőszakolom, kiharcolom, hogy legalább papíron odatartozhassak. Mert hát csak kell tartozni valahová. De nem mozdítok semmit annak érdekében, hogy kiérdemeljem, hogy rádolgozzam, hogy az enyém (is) legyen. Az fárasztó lenne. Korlátozná szabadságomat, lefaragná szabadidőmet, felborítaná az életritmusomat. Vissza kellene fognom magamat. Tekintettel kellene lennem Őrá (is). Megfékezné vágyaimat. Fel kellene adnom kényelmemet. Ez nekem sokba kerülne. Önbecsülésembe csorba esne, mert el kellene fogadnom Isten irányítását életem fölött.

Ha az élet ajándék, minek oda „önrész”? Jól van az úgy. Csak semmi erőfeszítés. Csak semmi felelősség… A közösből jut nekem is. Úgyis annyi van: jut is, marad is. Akkor inkább csak élek vele, használom, élősködök. Nem öntözök, nem kapálok, de azért a gyümölcsöt szívesen leszüretelném. Van ott a kincstárban elég felhalmozva. Büszkén hülyére veszem a másikat, valósággal becsapom, mert megmutatom, lehet így is, s akkor minek „jámborkodni” s ájtatoskodni. Ott hadd húzzák az igát mások helyettem, én majd úgyis kihátrálok a lehető legelső alkalommal.

Egyébként minek olyan szűkmarkúak? Nem az övékből adják. S mit az övéknek tartanak az is az „adófizetők” pénze, nem? Ha már adják, felélem, kihasználom az alkalmat, élek a lehetőséggel. Nem kerül semmibe, hisz ingyen van, vagy nem?

Milyen érdekes, hogy „kinn” az életben mennyire adok magamra: a legjobb tanárt, a legjobb orvost, a legjobb ügyvédet keresem, a legjobban fizető munkahelyre tartok igényt, a legmárkásabb cuccok érdekelnek, vagyis milyen fontos a minőség, a magas színvonalú teljesítmény. Amikor meg Istennek, egyháznak kell „adnom” valamit, bármily keveset is, akkor meg jó az ocsú is… Ott a sor végén elfér, ha időm, s kedvem lesz rá.

Nem számít, hogy nem járok templomba évtizedekig. Kit érdekel, hogy semmi közöm az egyházközséghez, bár 60 éve ott lakom köztük. Akkor is: én katolikus vagyok, engem temessen csak el a pap. Zokszó nélkül. És örvendjen, hogy egyáltalán megnyitottam az ajtaját. És adjon plébánosi ajánlást a csemetémnek, hadd jusson be az egyházi iskolába, holott meg sincs keresztelve és sosem jártunk templomba. De hát… én amúgy is „hiszek”, s ez legyen elég. Minek azért misére menni?  És a pap ne kösse az ebet a karóhoz, eskessen meg, és keresztelje meg a gyerekemet, mert az a dolga. Milyen garanciát kellene vállalnom érte? Majd a Jóisten elintézi. Huszonegyedik században élünk, vagy mi a szösz? Igenis be(le)szólok, mert emberi jogaim vannak… Igenis legyen befogadó, elnéző, tegyen engedményeket. Nincs szükségem holmi megfakult, elavult, kirekesztő, ócska szabályokra, törvényekre… Amúgy is minden relatív. Az egyház ne kényszerítsen, ne követelőzzön, hanem legyen vonzó!!! Ne elijessze effélékkel a híveit, hanem csábítsa inkább magához: finoman, szépen, szeretettel…

Az én pénzemért beszéljen szépen velem, mert én tartom el (fönn)… Az egyház ott van ahol a papok… Én vele (velük) szemben… Én nem vagyok egyház (ilyenkor), s mivel ilyenek a papok, nekem ilyen egyház nem kell. De igenis én is egyház (tag) vagyok, és jogom van, hogy kereszteljenek, eskessenek, temessenek engem is. Azért fizetek egyházadót. Várjunk csak, mikor is fizettem legutóbb? Vagy harminc éve, talán. Na, nem baj, most viszek valamit, s állítsa már ki azt a nyavalyás igazolást, ne kötekedjen, aztán behozom…

Nekem vannak elvárásaim. S ha azok nem teljesülnek, úgy otthagyom, mint szent Pál az oláhokat. Keresek és kapok magamnak olcsóbb hitet, lazább egyházat. Ami könnyebben idomul hozzám, jobban passzol a stílusomhoz, talál a nyakkendőm színével. Ahol nincsenek merev szabályok. Ahol nem lépnek a tyúkszememre, folyton csak dicsérnek: tündi-bündi lelki simogatásokkal. Ahol annyit adok a szolgáltatásért, amennyit jónak látok.  Olyan egyházat választok, amely olcsóbban adja az üdvösséget. Igaz, hogy az olcsó kínai áruk is hamisítványok, és ugyanarra a teniszcipőre rá lehet ragasztani az adidász vagy a nájki cimkét is, de kényelmes, puha, és nem töri fel a sarkamat.

Én majd eldöntöm, melyik megváltó a testhezállóbb. Amúgy is azt mondja a szószékről, hogy a kegyelem ingyenes ajándék.  Na, akkor miért kell keménykedni? Miért kell annyiféle szabállyal és követelménnyel megnehezíteni a hitet? Ami ingyen van, azt közösen használhatja mindenki, hívő és nem hívő. Úgyhogy el a kezekkel tőlem. Bízd csak rám kiben, hogyan, miért hiszek. Az én Nirvánámba még Isten se szóljon belé…

Uram, könyörülj rajtam!

Forrás: katolikus.ma portál