A fiatalság titka

Az egyházi év mindig adventtel kezdődik. Ez az időszak felkészülés karácsony ünnepére. Az adventi koszorú gyertyáinak lángjai a keresztény ember lelki életének oszlopaiként sugározzák be fényükkel az „éjszaka" sötétségét.

Az első héten meggyújtott gyertyánk reményt gyújt a szívünkben is, arra emlékezetet bennünket, hogy Jézus újra eljön. A második héten meggyújtott gyertya a hit világosságát árassza ránk, és arra emlékeztet minket, hogy emberi közösségünkben készítsük az Úr útját, azaz legyünk Keresztelő Szent János követői és hirdessük: az Úr újra el fog jönni! A harmadik héten az öröm ragyogja be szívünket, amikor meggyújtjuk a koszorú harmadik gyertyáját. Ez a hét és ez a gyertya Lukács evangéliumának örömét hozza el hozzánk és arra világít rá, hogy örülünk Jézus születésének. Ez az öröm jelenik meg abban, hogy míg advent liturgikus színe a viola, ugyanakkor a harmadik vasárnap rózsaszínbe öltözik az Egyház. A négy hetes készület utolsó gyertyája a béke üzenetét hozza el számunkra, miközben felidézi bennünk, hogy Isten békét akar kötni az emberiséggel. Fontos üzenet ez a mai ember számára, mert mindazok, akik embertársaikkal békétlenek, nem lehetnek részesei addig Isten békéjének, amíg emberi kapcsolataikban meg nem történik a kiengesztelődés.



Advent első vasárnapjának ószövetségi olvasmánya Izajás könyvéből vett részlet, ami nem búskomor passzívitásra hívja a hívő embert, hanem soha nem látott aktivitásra. „Rajta, menjünk fel a hegyre” a Sion hegyére, ahol ott vannak a törvények, mert ahol a törvények vannak ott az Isten.
Amikor az öreg kontinens kereszténységét szemléljük, egy megfárad, elfásult, megöregedett hittel és vallásossággal találkozunk, amit az idő és az emberi ideológiák megfosztottak a transzcendens létezőtől, Istentől és aktusait a hit nélküli kultúra elemeivé silányították. Felcserélődött az élő Isten az élettel szokásokkal és ezért az ünnep elvesztette örömteli, boldog és békés valóságát. Jézus születésnapja helyett a tömeg a fogyasztás ünnepévé tette ezeket a napokat, melyeket a feszültség, az aggodalom, a rohanás jelképez. Mit vegyek? Jajj, mennyien vannak! Oda érek-e még? Lesz-e leárazás? Lesz-e elég pénzem a vásárláshoz, vagy kölcsönt kell felvennem? Az én ajándékom lesz-e a legértékesebb? Örülni fog neki? – Ezek a kérdések cikáznak gondolati szinten. Pedig „csak” Jézusnak ünnepeljük a születésnapját. Mennyivel jobb lenne, ha minőségi időt szánnánk egymásra és jócselekedetekben Jézusnak készítenénk ajándékot.

Ennek az elöregedett és félreértelmezett társadalmi valóságnak a gyógyulása akkor fog bekövetkezni, ha visszatérünk az Egyház kezdeti időszakához felismerve annak igazi küldetését és karizmáit és követve Izajás „Rajta menjünk fel a hegyre!” felszólítását, azt emberi aktivitásunk követi. Ez az aktivitás az elfelejtett Caritas-ban megfiatalítja az Egyházat és benne az emberi szíveket. A másik emberre való odafigyelés, a szegények, a rászorulók, a kitaszítottak, az üldözöttek, a betegek, az árvák és özvegyek felkarolása, szükségeikben való segítésük olyan fiatalságot és aktivitást kölcsönözhet, ami képes megújítani a hitet, mert ez a gondviselő szeretet Istenből árad a világra. Istennel járni és élni pedig örök fiatalságot jelent.

Ennek a cselekvő szeretetnek lehettünk tanúi advent első vasárnapján a mogyoródi Szent Mihály plébánia életében, amikor több száz ember fogott össze, hogy segítségére legyen Lencsinek aki SMA2-es típusú genetikai betegséggel küzd.

Hívek készítették el a jótékonysági célú ebédet, asszonyok sokasága sütötte sütemények lepték el az oratóriumot és zsúfolásig megtelt templom imádkozott együtt a fél-tizenegyes szentmisében Lencsi gyógyulásáért. A hívek adományaiból 1.251.000 Ft támogatás gyűlt össze.
Ezen a napon megfiatalodott a mi mogyoródi katolikus közösségünk, kézzelfoghatóan éreztük, hogy mi igenis testvérek vagyunk Krisztus misztikus testében az Egyházban. Az Isten olyan ajándékot adott nekünk, amit anyagi javakkal mérni sem lehet!

Isten áldása kísérje mindazokat, akik részesei voltak ennek a napnak, ugyanakkor szeretettel hívunk mindenkit, hogy legközelebb velünk együtt átélhesse azt az örömteli „egyházélményt”, ami Isten jelenléte az emberek között! Új esztendőt kezdünk, új szívekkel. Istennek legyen hála!

Miklós atya

 


Vissza